Close
en_imagetext

Photo: Mészáros Csaba
Premier: 2015. October 13.

Performances:

2018. September 15. 19:30
Vígszínház Main Stage
Price: 3500 HUF
buy ticket →

In this duet of two women, a 90-year-old Auschwitz-Birkenau survivor teams up with a young dancer

Éva is a passionate pleasure-seeker, while Emese is bent of saving the world. Éva never says good-bye, while Emese enjoys coming home. What connects them is the common language of dance. One of the last witnesses of the Holocaust, Éva has kept her clothes she wore as a young woman, and they fit Emese to a tee. Emese is tall; Éva likes to believe she has remained so. They look alike.

What is at stake in this piece is the question of whether the boundary between their two worlds is really permeable. Can personal experience be passed on? Or, conversely, is it possible to grasp the problems of a young person today by someone carrying such a heavy baggage of a long life as Éva does? In short, is it feasible for these two to share the stage for a Grand Dance Duet?

“When you look back on your life in old age, you are like a wayfarer standing on a peak and surveying the land below. You take in everything in one glance, the near and the far. But precisely because everything comes into your view simultaneously, the planes of time do not cohere into some kind of chronological order before you, but are thrust upon one another with blurred outlines. “

(Éva Fahidi: A Dolgok Lelke — The Soul of Things)

*The Hungarian sea lavender (Limonium gmelinii ssp. hungaricum) is not an agricultural crop but a species of tart-scented flower of the leadwort family native to Hungary that used to thrive for miles and miles on the arid steppes around Debrecen, where it successfully adapted to alkaline soils. (Its Hungarian name of sóvirág literally translates as “salt flower.”)


Performers: Emese Cuhorka, Éva Fahidi

Directed by Réka Szabó

Dialogue: Krisztián Peer, Anna Zsigó

Lighting: Attila Szirtes




The rehearsal process, interspersed by snapshots of Éva’s life, has been recorded in a community-sponsored documentary film now being edited.


Press

Bennünk élő emlékképek
Sea Lavender - or the Euphoria of Being
A Tünet Együttes egészen egyedivel lepi meg a nézőket. A Sóvirág című előadás egyik szereplője harminckét éves, a másik kilencven. De ez a produkció a túlélés öröméről, az élet igenléséről szól és ennek csak egyik eszköze a mozgás és a tánc. Istenkísértő vállalkozásba fogott Szabó Réka rendező, a Tünet Együttes alapítója. Új előadása, a Sóvirág a Vígszínház Házi Színpadán, egy csaknem két órás duett, melynek egyik szereplője kilencven éves. Igen, nem elírás a szám. Fahidi Éva 1925-ben született egy debreceni zsidó családban, aztán a második világháborúban őt és az egész családját elhajtották az auschwitzi haláltáborba, ahonnan csak ő és egy nagynénje érkezett vissza. A többi családtagot megölték. A történtekről csaknem ötven évig hallgatott, azóta viszont könyvet írt és mindenfelé mesél a szörnyűségekről. Nem hivatásos táncos, de mindig is érdekelte a tánc, a mozgás, a zene. És most itt a Sóvirág egy kortárs táncelőadás és kilencven évesen ő az egyik főszereplője. Már csak az előzmények ismeretében is az ember kicsit megkapaszkodik a székében, mielőtt elkezdődik az előadás. Aztán bejön a színpadra a két táncos Fahidi Éva és a harminckét éves Cuhorka Emese és egy csapásra minden olyan egyszerűvé és természetessé válik. Mégpedig azért mert mindketten azonnal vállalják önmagukat. A tempókülönbséget például, hiszen egy kilencven éves nem tud olyan tempóban bejönni, mint a jóval fiatalabb társa. Ezt Fahidi Éva azonnal önironikusan le is reagálja és ezzel az öniróniával szerintem azonnal meg is nyer magának minden nézőt. Elmondja még, hogy ő bizony tervez, készül a századik születésnapjára, és azon bizony be fog rúgni. Egyébként is két év múlva már túl lesznek a Sóvirág sokadik előadásán és új könyvet is akar írni A saját szocializmusom címmel. Emese bezzeg nem tervez, ő percről percre él, nem látja a jövőt és nem is tud mit kezdeni vele. Aztán jön a táncos bemelegítés, és már ott elkezdődik valami nagyon különleges. A fiatalabb táncos elkezd figyelni a társra, persze a másik is figyel, koncentrál, de Emese, ha kell, leülteti Évát, és a gyakorlatoknál is vigyáz rá, óvja, segít neki. Ha Évának valamelyik bemelegítő elem nem megy, akkor nyugodtan abbahagyhatja. De az egésznek mégis van tétje. Mégpedig a színpad, a közönség előtti jelenlét. Ott nem lehet lazsálni, a maximumot kell nyújtani, addig emelni azt a lábat, amíg lehet, addig lehajolni, amíg engedik az izmok. Fahidi Éva egészen kivételes fizikai állapotban van, az előadás mégsem ennek a mutogatása, kiárusítása. Ez a produkció a túlélés öröméről, az élet igenléséről szól és ennek csak egyik eszköze a mozgás és a tánc. Nagyon eltalált az előadás dramaturgiája is, amit Peer Krisztián és Zsigó Anna jegyez, hiszen fokozatos építkezést látunk. A gyerekkori emlékképektől jutunk el az auschwitzi borzalmakig. Csak közben folyamatosan egymásra reagálnak az előadók. Így egy percig sem válik didaktikussá, vagy okoskodóvá, amit látunk. Épp ellenkezőleg, úgy érezzük, hogy ott, a szemünk láttára születnek meg a történetek, jönnek létre a szituációk. Sok mindenre tanít bennünket nézőket ez az előadás. Leginkább arra, hogy legyünk egymásra kíváncsiak, a fiatal az öregre és fordítva. Persze ez közhelyként is működhetne a színpadon, de itt szerencsére egyáltalán nem így van. A két előadó két órán át szintén a szemünk láttára jut el saját féltve őrzött titkainak és vágyainak kibeszéléséhez úgy, hogy folyamatosan tükröt tartanak egymásnak. Tényleg két teljesen eltérő értékrendű világ találkozik és merítkezik meg egymásban. Izgalmas például, ahogy egymás kedvenc zenéire táncolnak. Vagy, amikor Emese felveszi Éva régi ruháját, ami éppen illik és jó rá. Az előadás kétségtelen egyik katartikus csúcspontja, amikor Fahidi Éva a lágeremlékeit idézi fel. Mesél a tizenegy éves húgáról, Gilikéről és édesanyjáról. Jól emlékszik Gilike pénztárcájára, illetve édesanyja hálóingjére. Mindkettőjüket megölték. Nélkülük jött haza. De mindketten és ezek a tárgyak is örökké elkísérik Fahidi Évát. A Sóvirág, akárcsak a Katonában Az Olaszliszkai azt bizonyítja, hogy márpedig muszáj emlékezni, az emlékeket nem lehet eltörölni. A színlap szerint a sóvirág nem haszonnövény, a Debrecen környéki pusztákat borította a boldog békeidőkben. Alkalmazkodott a szikes talajhoz, az ólomgyökerűek családjába tartozik. Illata fanyar. Őshonos. Igen úgy látszik, ez a virág is az alkalmazkodást, a túlélés lehetőségét szimbolizálja. A produkcióban aztán megszületik a várva várt nagy duett, előtte pedig még egy bizarr maszkabál jelenetet is kapunk. Az előadás végén Éva mesél, a jöhet a jó éjt puszi. Egy a szemre, a másik a másik szemre, a harmadik pedig a homlokra. A színpadon Emese kapja Évától, de aztán nekünk is jut belőle persze szimbolikusan. Úgy hírlik, az előadás hamarosan Németországba utazik majd. Jó is lenne, ha minél többen látnák, hiszen mégis csak egy „világszámról” van szó. Persze nem cirkuszi értelemben. A Tünet Együttes előadása bebizonyítja nekünk, a hajdani haláltáborok borzalmai után, a mai mindennapi terrorizmus ellenére, talán élhetünk még emberien, őszintén. Talán. Balogh Gyula