Szabó Réka megmutatta: egy testben egyszerre ott tud lenni a középkorú nő, az öregasszony és a kislány. Egyetlen táncban jelen, múlt és jövő. Szőke parókában, színes bő nadrágban lép a színpadra, ahogy mozdul, gyöngyök potyognak a zsebéből. „Hogy mit játszunk? Hát táncolósat.” A közönség gyerekként lép a mesének induló történetbe, székünk alatt ott az ajándékcukor. A játék során egy dolgot nem felejthetünk: ha meghalunk, maradjon tátva a szánk, mert így még valaki beleöntheti az élet vizét. És miután a táncosnő ezt elmondta, a padlóra helyez egy vízzel teli flakont. A szóló egy igazi vallomás. Réka megtalálja élete első szólójának zenéjét, a nemzetközi sikert arató A lila hangyászét. A huszonévesen előadott produkció megidézésével újraértelmezi saját magát. Gyönyörűen bekészül a tánchoz, majd két marokra fogja a hasát és „hájbábozásba” kezd. Aztán úgy tűnik, beletörődik a visszafordíthatatlanba: végtelen lassúsággal kifésüli a haját, az csomókban a földre hullik, majd a táncosnő meztelenre vetkőzik. Nemcsak a bugyi és a melltartó kerül le róla, hanem a fiatalsága is. Hajlottan és kopaszon jógagyakorlatokkal közelít a halál felé. A kitekert pózban a két láb közt bukkan elő a fej. Akár egy újabb születés. Aztán Réka a hátán fekszik mozdulatlanul. Csak a szája marad nyitva. Percekig csend van, valaki zavartan köhög. Szerencsére egy nézőnek eszébe jut a varázsital. Az illető felmegy a színpadra, és gyorsan vizet önt Réka szájába. Felhangzik a Feeling Good a „fekete hangú” Nina Simone-tól, és a táncosnő megfiatalodva, kibontott hajjal perdül életre. „Az Ez mind én leszek egykor című szólómmal negyvennégy évesen álltam színpadra, mert ekkor ért utol az midlife szindróma. Amíg az ember fiatal, az olyan, mintha mennél fölfelé a hegyre és csak az eget látod, a nyitott teret, a lehetőségeket. De egyszer csak felérsz a csúcsra és látod az út végét. Beláthatóvá válik az ösvény, ami téged elvezet. A midlife életérzés azért is érdekes, mert kitapintható korszak. Az ember olyan új helyzetben találja magát, amikor muszáj átprogramoznia az életét, kell valami megoldást találnia a folytatáshoz. Nálam ez a téma azért is nagyon erős, mert későn szültem a kislányomat, és szinte összecsúszott a szülés időszaka és nem sokkal később a középkorúság összes félelme.” Szabó Réka táncosként, koreográfusként és rendezőként húsz éve van jelen a kortárs táncszínházi életben. Darabjai egyszerre drámaiak és gyermekien felszabadítóak, abszurdba hajló groteszk látásmód és lírai megoldások egyaránt jellemzik. Több mint tíz éve művészeti vezetője az általa alapított Tünet Együttesnek, amelynek Magyarországon széles rajongótábora van. A független társulat kötetlenül kezeli a műfaji határokat, előadásaikban gyakran egyforma hangsúlyt kap a szöveg, a mozgás és a vizualitás. Mindeközben Rékának van egy másik élete. Matematikusként algoritmuselméletet és diszkrét matematikát tanít a Műszaki Egyetemen. Zenész édesapja a Bartók Béla Konzervatóriu m igazgatója volt, édesanyja gyermekfogorvos. Bátyjából matematikus lett, öccséből fizikus közgazdász. Lány létére neki sem volt gondja a számokkal, de már kisiskolásként kiderült: a mozgás terén is különleges adottságokkal bír. Öt évig versenyszerűen szertornázott. „A talajgyakorlat volt a kedvencem, főleg amikor a két ugrás közötti részt kellett kitölteni táncmozdulatokkal. Otthon kisebb koreográfiákat találtam ki. A gimnáziumban aztán abbahagytam a versenysportot. Nagyon jól tanultam, tanítványaim is voltak, matekból korrepetáltam őket. Nem volt kérdés, hogy bejutok-e az egyetemre. De ekkor beleszerettem a kortárs táncba.” A rendszerváltás előtt a kortárs táncművészet mellőzött műfajnak számított. Aminek nem klasszikus balett vagy néptánc volt a neve, annak nem igazán volt létjogosultsága. Akadtak azonban táncművészek a balett és a néptánc oldaláról is, akik elsajátították és hazahozták Nyugatról a modern tánctechnikákat. Ilyen volt a Graham vagy a Limón, amely másképp gondolkodott az emberi testről, mint a klasszikus balett. De ezeket hivatalosan tanítani sehol sem lehetett. A nyolcvanas években találta ki Jeszenszky Endre és az akkor még ifjú tehetségnek számító Berger Gyula, hogy szövetkeznek a cirkuszos Aszalós Károllyal, az Artistaképző igazgatójával, és alapítanak egy Akrobatikus Revütáncosképzőt, ahol a hivatalos indok szerint az éjszakai élet szereplői részesülhetnek megfelelő képzésben. „Ezzel a fedőnévvel valójában egy illegális modern táncosképző működött, ahol a szakma legjobbjai tanítottak. Persze a név miatt idetévedt néhány bártáncosnő, de itt kezdte a pályát generációm több táncművésze, köztük Gál Eszter vagy Bakó Gábor is. Én Jeszenszky Endre kurzusán hallottam először az iskoláról, harmadikos gimnazista voltam, amikor felvételiztem ide. Hetente hatszor délutánonként folytak a tréningek, különböző modern tánctechnikákat, sztepptáncot, balettet és akrobatikát is tanultunk. Aztán tizennyolc éves lettem, és Berger Gyula hívott akkor formálódó együttesébe. Döntenem kellett: profi táncos leszek, vagy egyetemre járok. Megőrültem a táncért, de végül, nem tudom, hogy gyávaságból-e, az ELTE matematika–számítástechnika szakát választottam. A revüképzőt viszont továbbra sem hagytam abba.” Még az egyetemi évek alatt történt, hogy Aszalós Károly megkérdezte Rékát: volna-e kedve beugrani egy svájci vándorcirkuszba helyettesíteni. Egy magyar artistacsaládban ugyanis megsérült az anyuka, hiányzik a „nehezék” az akrobatikus elemekhez, és szaltókat is kellene ugrani. Másfél hónapról volt szó, ami érintette a vizsgaidőszakot is. Réka nem habozott egy percig sem. Bejárta lakókocsival a kantonok vidékét, aratta a tapsokat, élvezte a ragyogást. Aztán beszervezték egyszer egy éjszakai bárba is. A nem vetkőzős akrobatalányok triójában erotikus kosztümben (fekete csipkeruha, flitteres tenyér a mellen) táncolta a látványos koreográfiákat. „Szegény apukám éjjel kettőkor jelent meg értem kocsival, azon aggódva, hogyan jutok innen haza. Pláne amikor még aznap vizsgázni mentem geometriából. Nekem viszont jó tapasztalat volt, és annak is örültem, hogy pénzt kereshettem. Ekkoriban a két világ még nem ért össze bennem. A tánc megmaradt titkos szerelemnek, ahol a fizikalitásomat és az érzelmeimet élhetem meg, és ettől élesen elkülönült az a részem, hogy egyetemre járok, és gimnazistákat készítek fel érettségire, felvételire.” Szabó Réka ötödévesen már a Műegyetemen tanított, majd PhD-ösztöndíjat kapott. Közben kitört a rendszerváltás. Az eufória a kortárs táncművészetben is meghozta a fellendülést. Külföldi mesterek érkeztek, modern műhelyek alakultak. Rékát a tánc valahogy mindig elhívta a kutatómunka mellől. „Nagyon nehezen hozok döntéseket. Általában hagyom a helyzetet addig érlelődni, amíg egyértelműen kirajzolódik a helyzetből az irány. Ezért a döntés nálam belülről fakad, és soha nem olyan, mint egy idegen felvett ruha. A matek kontra tánc ügyben is az történt, hogy nem bántam meg az egyetemet, és jó ideig küzdöttem a disszertációmmal, de egy idő után be kellett látnom, hogy a táncművészet irányába olyan erős motiváció hajt, amit nem vagyok képes tovább elfojtani. Ennek aztán fejet hajtottam.” Így történt, hogy az egyetemi katedra mellett Réka egyre több produkcióban táncolt, illetve rendezett és koreografált darabokat. 1999-ben készült el A lila hangyász című szólótáncdarabja, amelynek címszereplője egy fura plüssállatka, amit egy alvó lány párnának, takarónak, s persze férfipótléknak is használ. Kritika mondta róla: Szabó Réka nem követi a hagyományos táncművészet egyensúlyra és szép mozdulatra épülő távolságtartó esztétikáját, művészete a kontúrtalanság anarchiája. Produkciójában a test álmodik szabadon és gátlástalanul. Akárhogy volt is, a fergeteges szinglidarab meghívást kapott a londoni Aerowaves fesztiválra, valamint Madridba a Teatro Pradillóba és a bécsi Pandora fesztiválra. Az Aerowaves fesztiválra minden évben húsz ország szakértőiből álló zsűri válogatja ki több száz jelentkező közül azt a tíz produkciót, amely felléphet ezen a kiemelt eseményen. Aztán Réka megalkotta a tudományos ismeretterjesztő táncjáték fogalmát. A tudomány és a művészet párbeszéde zajlik Véletlen című darabjában, amely egy egyetemi előadás és egy táncjáték intarziája. A táncosok mellett matematikaprofesszorok, Mérő László és Vancsó Ödön játszották a főszerepet. Vizsgálták a véletlent agyból és gyomorból. A Mu Színházban tolongtak a jegyekért, évekig sikerrel ment a darab a Trafóban is. „A szemétdomb bennünk van, hurcoljuk egyre fáradtabban.” Talán ezzel a mondattal lehetne bevezetni Szabó Réka Lomtalanítás című szólóját, amelyben a táncosnő leltárba rendezi élete fölösleges darabjait: napi félelmeit, hűséges szorongásait, erőn feletti céljait. A huszonöt perc alatt Réka a kifulladásig beszél, miközben egyfolytában táncol. Az előadás egyszerre fizikai bravúr és érzelmi gyónás. Költői mozgás- és lélektanulmány. „Évekig nem akartam saját társulatot. Ha támadt egy ötletem, összehívtam rá egy csapatot és megcsináltam. De aztán a Karc próbafolyamata során olyan emberekkel dolgoztam együtt, akikkel új színházi nyelvvel kísérleteztünk és ezt a munkát mindenképp folytatni akartuk. Így lett szinte állandó partnerem Gőz István a Kaposvári Színházból, vagy Szász Dániel táncművész és Peer Krisztián költő, dramaturg. Később a Bem mozi kávézójában egyszer kimondtam: alakítsunk társulatot. Így született a Tünet.” Absztrakt színháznak vallották magukat, folyton kísérleteztek, ennek ellenére sikerük volt. Az aranykor 2010-ig tartott. Ekkor ugyanis a független társulatok számára bizonytalanná vált az állami támogatás. A pénzeket évről évre odaítélő szakmai alapú rendszert totálisan megváltoztatta a politika. A Fidesz hatalomra jutása előtt sosem volt példa arra, hogy felülírják a szakmai kuratórium döntéseit. Ezek után teljes bizonytalanságban kellett működniük. Az egyéb kategóriába kerültek, akikre vagy kiírnak egy pályázatot, vagy sem. Réka a Katona József Színház Kamrájában telt ház és tapsoló tömeg előtt sírta el magát, amikor kiderült, hogy zárolták az éves pénzük harmadát. „Azóta talpra álltunk, állandó helyünk lett a Jurányi Inkubátorházban, félretettem magamban a túlélés traumáját. Ha nem tudod ettől elválasztani magad, akkor a gondok felemésztenek, és képtelen leszel alkotni. Mindenért meg kell küzdenünk, semmit nem raknak alánk. Ezért most különösen fontos minden olyan megerősítés, segítség, ami a közönségünktől érkezik. Továbbra is olyan előadásokon dolgozom, amelyekben a világunkról beszélgetünk, még akkor is, ha a közönség megnyilvánulásai ritkán válnak szavakká. Nem lineáris történetmesélős színház vagyunk, hanem egyfajta spirális dramaturgiát követő, amelyben a téma egy középpont felé halad, de sok kérdés nyitva marad. A jelenleg futó Az éjszaka csodái – Tánc, tüll, tablet rendezésemet Weöres Sándor látomásverse inspirálta, amely egy szürreális kaland az érzékek, kapcsolatok és a tudatalatti erdejében. Nekem az a jó színház, amely elgondolkodtat, kinyitja a szíved és elkezd benned örvényleni. Óriási érdeklődést keltett a Sóvirág című előadásunk, amelyben a kilencvenéves holokauszttúlélő Fahidi Éva szerepel. A gimnazisták odajöttek hozzám, hogy másképp fognak ezután nézni a nagymamájukra. A fodrászszalonban pedig a hajmosó fiú bevallotta, hogy látott a Lomtalanításban, és a darab hatására másnap felmondta a banki állását, mert sikerült bátorságot merítenie ahhoz, hogy megvalósítsa az álmát és mesterfodrász legyen. Hát ezért érdemes. ”

Egy születésnap és egy évforduló: Szabó Réka 44, Tünet Együttes 10 – ez az ürügy a két tételes Apropóra, a kiváló társulat legújabb bemutatójára. A 44 nem kerek szám, de hatásosan mutat: egyéb tulajdonságairól a koreográfus, táncos és matematikus Szabó Réka tudna hosszan mesélni.